Az életmentő DP-105-ös csövek

1944. Háború. Az átélt bombázások borzalmai után végre egy kis szünet jól jött: nyári cserkésztábor. A szép
bakonyi erdőben ütöttük fel sátrainkat, egy kis patak mellett. A víz kellett ivásra, főzésre, mosakodásra és mosásra. A
négy nagy kék, 8-személyes sátrat félkör-alakban állítottuk fel egy tisztás szélén. A kisebb egyszemélyes parancsnoki
sátrak a sorvégén találtak helyet.

Az idő telt, és mindenki jól érezte magát. Én 13-éesen őrsvezető voltam, 5 gyerek az őrsben. Engem bíztak meg,
hogy figyeljem a légteret, ha ellenséges gépek közelednek, nekem kellett riasztani a tábort, hogy mindenki szaladjon
a sűrű erdőbe fedezéket keresni. Én voltam a morze-oktató is, betanítottam a fiúkat, hogy ha hallják a 'ti-ti-ti-ti-ti-ti-ti-ti'
sípjele, mindenki azonnal hagyjon mindent félbe, és rohanjon az erdőbe, a sűrű lombok alá. Megparancsoltam,
hogy minden cserkész között legalább 10 méter távolság legyen arra az esetre, ha lőnének, lecsökkentve annak a
valószínűségét, hogy egyszerre több áldozat legyen.

A riasztási feladat rám esett, mert egy saját-építésű 2-csöves telepes keretantennás hordozható rádiómat is
magammal vittem. A két cső DP-105 típusú volt, és a rádió jól működött. Napközben állandó ügyeletet tartottunk,
vagy én, vagy az egyik gyerek fejhallgatóval a fülén hallgatta a Budapest-I. műsorát 536 kHz-en. A 120 kilowattos
csepeli adót jól lehetett fogni ott messze kinn az erdőben is. A légtér fel volt osztva bizonyos tájakra, amikor
ellenséges repülők közeledtek egy bizonyos táj felé, a rádió megszakította adását, de előbb riasztottak Magyarul, és
jelszavakat mondtak be németül. A jelszavak ugyan 'titkosak' voltak, de szerencsére én tudtam, mit jelentenek. A
műsor megszakítása - és az adó kikapcsolása azt a célt szolgálta (volna), hogy ne adjon az idegen gépeknek
iránymérésre alkalmat, vezetve azokat a fővároshoz. Ez egy érdekes jelenség volt, de vajmi kis haszna lehetett: a
Balaton északkeleti-délnyugati iránya elég pontosan Budapest felé mutat, így a gépek minden rádió iránymérés
nélkül is pontosan célba tudtak érni!

Egy szép napos délelőtt, úgy 10-11 óra között hallottam a 'légveszély' bemondást a mi körzetünkkel, és a német
jelszóval, ami azt jelentette, hogy néhány felderítő gép van közeledőben. Azonnal kirohantam a sátorból és leadtam
a sípomon a riasztási jelet. A fiúk legtöbbje szétszéledt, de néhány fiatal gyerek félelmében együtt szaladt, mire
ordítani kezdtem, hogy szaladjanak egymástól távol!

Ahogyan az utolsó gyerek is eltűnt az erdőben, zúgást hallottam a hátam mögött, Hirtelen megfordultam, és láttam,
hogy három P-38 típusú amerikai 'Lightning'vadász-felderítő gép, a kétfarkúak, éppen akkor fordulnak felénk, hogy
célba vegyék, ami mozog. Teljes erőmből befutottam a sátramba, hátul ki az erdőbe - éppen jókor, az utolsó
pillanatban! Egy vastag tölgyfa törzse mögé vetetem magam, fejjel a gépek irányában. Ahogy földet értem, a
falevelek mellettem vad táncba kezdtek - a gépfegyver golyók felverték azokat nyugodt álmaikból. Hallottam a
golyók süvítését és éreztem a golyók által gerjesztett szelet, csak be kellett húznom könyökeimet, nehogy
lemaradjanak! A gépek 3 kört írtak le, mindháromszor jól 'megszórták'a tábort.

Aztán a gépek, jól végezve dolgaikat, elmentek. Kiabáltam, hogy mindenki maradjon a helyén, míg le nem fújom a
riadót - 3 hosszú sípjel. 10 perc múlva visszakúsztam sátramba, felvettem a kagylót, és hallottam, hogy a gépek
tényleg eltávoztak a térségből. Ezek a pancserok még a rádiómat se tudták eltalálni! Kimentem, hallgatóztam, aztán
lefújtam a riadót. Néma csend, senki se jött ki az erdőből! Szívverésem megállt: te jóságos Mindenható, hát mindenki
meghalt?! - túl későn fújtam a sípba?! Aztán kiabálni kezdtem, hogy jöjjenek elő, mire lassan kezdtek
visszaszállingózni a gyerekek. Egy-két nagyon fiatal fiú keserves arccal és egy kis mellékszaggal kibújt a lombok
közül. Népszámlálás! Minden őrsöt felállíttattam, megállapítottam a létszámot - senki sem hiányzott, senki sem
sebesült meg! A kicsiket elküldtem a patakba, hogy szagtalanítsák magukat. Egy kis mosakodás nem árthat
légitámadás után.

A sátrakat jól megtépázták a gépfegyver golyók! A nap másik felét sátorfoltozással töltöttük- éjjel nagyon hideg van
az erdőben! Nem engedhettük meg, hogy a testeink által hőt ingyen engedjük elillanni.

Az esti napi csapatszemlén, parancshirdetés után megemlítette a vezetőség, hogy szerencsére, a légitámadásnak
nem volt komoly következménye főleg az időben történt riasztás miatt. Megköszönték nekem a pontos
felkészültséget. Mire én: „köszönöm a szíves szavakat, de a dicsőség nem az enyém - a dicsőség a két DP-105-ös
csőé, én csak tolmácsoltam a csövek üzenetét!"

A cserkésztisztek egy szól se értettek ebből, szemöldöküket felvonva összenéztek: ezt a szegény fiút lelkileg nagyon
megviselhette ez a légitámadás!

Moldován Úr - talán most megérti, hogy miért oly kedvesek nekem a DP-105-ös csövek! Nemcsak az én, de a többi
fiú életét sikerült megmenteni! Ha nem lettek volna a csöve, most nem lennék, ki venné most meg azokat?
Lukáts Pál Árpád Életörténete a második világháborúból. Lukács Pál Árpád a Magyar Nemzetközi Rádió Klub Elnöke
engedélyével közreadja:

Moldován József

RMK Nosztalgia Rádió Egyesület lapja - Megjelenik kéthavonta, ingyenesen az Egyesület tagjai részére
Főszerkesztő: Kóger László, Szerkesztés: Biliczky István, Kiadás: Szécsényi Lajos
RMK Nosztalgia Rádió Egyesület székhelye: 1800Bp., Bródy S. u. 5-7. Elnök: Kóger László tel.: (06-30) 378-6633 kogerradio@citromail.hu
Dokumentumok :: Nosztalgia Rádió Hírújság, Dokumentumok :: Rádiócsövek
2011.11.10